Mit tanulhatunk a delfinektől a munkáról?

„A titok, hogy hogyan éljük álmaink életét abban rejlik, hogy kezdjük el álmaink életét élni. Mégpedig azonnal és olyan intenzíven, amennyire csak lehetséges” Dooley, Mike

8 éve abban a nagy szerencsében van részem, hogy évente egyszer, munkám részeként szabadon élő delfinekkel úszhatok. Egy egykor nevetségesnek tűnő álomból valóság lett. Most is épp itt vagyunk, Bimini szigetén, egy mágikus kis szigeten a Karibi óceán közepén. Az idő itt másképp telik. Egy nap az óceánon úgy elszáll, mintha nem is lett volna, közben pedig olyan tartalmas, mintha egy hét lenne. Minden nap kiutazunk a türkizkék, kristálytiszta tengerre, hogy az itt valóban szabadon élő delfinek megtalálhassanak minket.

Az itt és most mesterei

Tegnap, az egyik ilyen varázslatos találkozás után hirtelen egy felismerésre jutottam, ami nagyon banális, és ami engem ebben a pillanatban nagyon elgondolkoztat. Nyilvánvalóvá vált számomra annyira tisztán, mint még soha, hogy ezek a lények egész nap semmi mást nem csinálnak, mint léteznek.

 

A delfineknek nincsen tulajdonuk, amit magukkal kellene hurcolniuk.

Nincs pénzük a bankban, ami miatt aggódniuk kellene.

A delfineknek valószínűleg nincsen koncepciójuk arról, hogy a megélhetésükért dolgozni kell.

Nincs tervük, stratégiájuk, nincs tegnapjuk és holnapjuk.

Ezek helyett övék a teljes valójában megélt pillanatok egymáshoz kapcsolódó láncolata.

Tudtad, hogy a delfinek ellentétben velünk, tudatosan lélegző lények?

Ez azt jelenti, hogy míg mi egész nap tevékenykedünk, anélkül, hogy tudatában lennénk a lélegzetünknek, a delfinek minden egyes lélegzetvételt tudatosan döntenek el.

Nagyon valószínű, ez is oka az intenzív jelenlétnek, amit a közelükben érzünk. A delfinek szemmel láthatóan (az agykapacitásukhoz mérve) legalább olyan intelligensek, mint mi. Ám ők sok millió évvel ezelőtt egy teljesen más fejlődési út mellett döntöttek. Nem építenek házakat, utcákat és gépeket, mint mi. Ezzel szemben úgy tűnik a jelen megélésének művészetében és a kommunikációban messze előttünk járnak.

Még sokat tudnék erről írni, de elsősorban azokat a kérdéseket szeretném megosztani veled, amik a tegnapi találkozás után felmerültek bennem:

Mindaz, amit mi emberek nap mint nap teszünk, mennyire önmagunk spontán és szabad kifejeződése?

A napi munkánk mennyire új területek kreatív meghódítása?

Értékeink demonstrálása?

A tényleges vonzódásaink megnyilvánulása?

A feszültség

Újra tudatossá vált bennem, milyen fájdalmas feszültséget rejt magában a munkáról alkotott koncepciónk: magától értetődőnek tartjuk, hogy naponta 8 olykor 10 órán keresztül olyan dolgokat teszünk, ami minket nem igazán elégít ki. Mindezt gazdasági kényszerekkel magyarázzuk, s közben elfelejtjük, hogy mi magunk vagyunk azok, akik a mókuskereket megalkottuk.

Talán naiv utópistának tartasz engem, én meg vagyok róla győződve, hogy a napi munkánk célja az öröm és a szabad önkifejezés.

Tudtad, hogy a delfinek fogságban ugyan beidomított színjátékokat végeznek el az ételért, de csak 2 évig élnek, ellentétben a szabadon élő társaikkal, akik legalább 30 évet? Néhány delfin rabságban akár öngyilkosságot is elkövet.

Mi történik az örömünkkel és a vágyainkkal, ha külső és belső kényszerek börtönében találjuk magunkat? Ha pénzért idomított teljesítményt nyújtunk, ahelyett, hogy azt tennénk, amire valójában hivatottak vagyunk.

Kérlek, ne érts félre!  Egy kellemetlen állás elfogadása, hogy magunkat és a családunkat tápláljuk számomra mélységesen tiszteletreméltó és konzekvens.

Ugyanakkor nagyon izgat engem egy olyan világ elképzelése, amelyben az ember teljes és tökéletes odaadásból dolgozik, nem csak azért, hogy a fizikai igényeit kielégítse.

Az amerikai pszichológus, Maslow már 1943-ban nyilvánosságra hozta az emberi szükségletek piramismodelljét.  A mögöttes ötlet egyszerű: az emberi szükségletek úgy épülnek egymásra, mint egy piramis lépcsőfokai. Az ember először az alacsonyabb szintű szükségleteket igyekszik kielégíteni, mielőtt egy új, differenciált szükséglet megjelenne.

Mi a célja a munkának?

A munkánkhoz kapcsolódó szükségletek szintjei

Ha mindezt lefordítjuk az emberi munkára vonatkozó elképzelésekre, felismerhetjük, hogy a munka a legalsó szinten mindössze az anyagi és fizikai szükségleteink kielégítésére szolgál.

Egy olyan országban, ahol például nagy szegénység uralkodik, a munka nem az önmegvalósításról szól, hanem a puszta túlélésről. Amint a túlélés biztosított, szóba jön a szociális elismerés és a státusz iránti igényünk. Ha elegendő elismerést kaptunk másoktól, növekedni kezd a vágyódás, hogy jobban megismerjük önmagunkat, és megfeleljünk a személyes érdeklődésünknek. Amint ezt az evolúciós lépést is megléptük, felmerül bennünk az igény, hogy a munkánk által másokat ténylegesen szolgáljunk.

Ezeket a fejlődési fokokat ne úgy képzeljük el, mint amelyek egymástól élesen elválnak, inkább úgy, mint hullámokat, amelyek egymásba folynak. Végül is mind a négy szükséglet megvan mindannyiunkban.

A saját fejlődésemet alapul véve ezt a négy alaphullámot látom meglévőnek, és mindezt a klienseim tapasztalatai százszorosan megerősítik. A piramismodell segíthet nekünk, hogy megértsük, a munkánk melyik aspektust nem elégíti ki, ami miatt munka után elégedetlenül megyünk haza.

Szárnyakat ad nekem a gondolat, hogy hozzájárulhatok egy olyan világ megteremtéséhez, amelyben valamikor majd teljesen magától értetődő lesz, hogy a munkánk mind a négy szükségletet kielégíti. Ezt hívom én integrál munkának.

Egy integrál munka négy szintje

Az integrál munka elégséges anyagi bázist ajándékoz nekünk. Hiszen ameddig fizikai szükséghelyzetben vagyunk, nem tudjuk kibontakoztatni a tényleges kreativitásunkat. Az integrál munka játékos módon megajándékoz minket más emberek elismerésével. Láthatóvá tesz minket és a mi egyedi hozzájárulásunkat a világhoz. Így jelentős szociális visszajelzést nyerünk. Elismerést kapni azért, amit teszünk nagyon szép dolog. Nem kell, hogy az egónkat hizlalja. A lelkünket boldogíthatja.

Az integrál munka az általam ismert legalaposabb és legintenzívebb útja az önmegvalósításnak. Amikor a munkámban valóban önmagamat fejezem ki, hogy ki vagyok, hogy miben hiszek, nagymértékben meggyorsítom a fejlődésemet.

Egyben azt a tapasztalatot szerzem (mint egy biofeedback), hogy a munka csakugyan örömömre szolgál és több energiát ad, mint amennyit visz.

Az integrál munka magától értetődően más lények javát szolgálja különösebb erőfeszítés nélkül. Számomra ez kristálytiszta logika. Az élet maga a szolgálat univerzális hálózata. A virágok és a méhek tökéletes módon támogatják egymást, miközben azok, amik. Ezért aztán mély meggyőződésem, hogy te és én egy meghatározott céllal születtünk.

„Az életben a legnagyszerűbb öröm, hogy egy olyan célt szolgálj, amelyet te magad hatalmasnak tartasz.”

George Bernard Shaw

Hogyan találjuk meg ezt a célt?

Úgy, hogy követjük magunkban a tiszta öröm nyomát. Sok út létezik, de csak egyetlen irányban van nyitva minden ajtó. Ez pedig a szenvedély útja. A vágyaid útja, a vonzódásaid útja, a különleges képességeid útja. Csak akkor tudod magad teljesen nekünk ajándékozni, ha pontosan azt a hangot találod meg, amire a te hangszeredet hangolták. Akkor az erőfeszítéseid már nem a siker nyomában loholnak, hanem a siker tevékenységed természetes velejárója lesz. Mert az élet mindig abban érdekelt, hogy lehetővé tegye számodra a teljes kibontakozást. Hív téged belülről és kívülről. Ha követed a hívást, hosszú távon több tiszta örömöt élhetsz meg és könnyű sikert.

Ha mindez ennyire természetes, miért esik annyi felnőttnek a nehezére, hogy meghallja ezt a hívást, illetve hogy bízzon benne?

Mert a legtöbbünket arra neveltek, hogy a belső intuíciót lecseréljük a külső megfontolásokra. És ezzel el is érkeztem a bébihez. Liah a legifjabb résztvevőnk itt Biminin. Élvezem, ahogyan látom őt az anyukájával.

Anyukája figyeli őt, és teret ad neki. Teret ad, hogy követhesse a belső hangját, és hogy a következményekből tanuljon.

Még csak hét napja vagyunk itt, ám Liah csak ez idő alatt is annyi új dolgot megtanult. Szabadon, magától, a kíváncsiság belső forrásából táplálkozva hihetetlenül gyorsan és effektíven tanul. Az ő megfigyelése elmélyíti az élet intelligenciájába vetett bizalmamat. Az én és a te belső elhivatottságába vetett bizalmamat.

Talán te is úgy vagy vele, mint én. Valamikor az életutam során elvesztettem ezt a belső hangot. Túl sok autoritás túl kevéssé bízott bennem. Ahelyett, hogy teret engedtek volna nekem, megmondták, merre hány méter, és mi a jó nekem.

Ezt nem panaszképp mondom. A végeredmény, mindennek értelmet ad. Mire 18 éves lettem szinte teljesen elvesztettem a küldetésem. További 18 évre volt szükségem, hogy újra felfedezzem. Ezáltal tudom, hogy mennyire fájdalmas, ha nem tudjuk, hogy mit akarunk, miért jöttünk a világra. És ismerem a megváltó örömöt is, amikor valaki újra megtalálja a maga egyedi útját, dalát, szenvedélyét.

A második születés

„ Két nagyszerű nap van egy ember életében. A nap, amikor megszületik és a nap, amelyiken felfedezi, hogy mire született.”

William Barclay

Szívből kívánom minden embernek, hogy megélje ezt a másodikat is. Mert ezen a napon megszűnik a határ a munka és a magánélet között. Ezen a napon felhagyunk azzal, hogy a pénzért dolgozzunk, helyette a pénz végre értelmes csereeszközként fog szolgálni minket. Ezen a napon a siker az önkifejezésed kellemes velejárója lesz.

Ezen a napon ujjong az egész létezés, csendben vagy hangosan, hatalmas megkönnyebbülést élsz át, és a benned rejlő gazdagság természetes módon áramolni kezd.

Mi igazán intelligens?

A delfinek intelligenciáját messzemenőkig elismerik – de hogy az agyuk egyenrangú az emberével csak most bizonyították be tanulmányok. A legutóbbi eredmények szerint a delfinek teljesítenek minden kritériumot mely alapján individuumként tekinthetőek. A méreteikhez viszonyítva valamivel kisebb az agytömegük, az agyuk azonban erősebben barázdált és nagyobb a felülete, ez a tulajdonsága kiegyenlíti a hiányzó agytömeget. A barázdáltság elsősorban a neocortexet érinti, azt az agyi struktúrát, amely a komplikált gondolkodási folyamatokat és az öntudatot irányítja. Az is izgalmas, hogy a delfineknek mostanáig 2 millió évük volt, hogy az agyuk potenciálját használják és fejlesszék. Nekünk, embereknek ezzel szemben 250 ezer évünk.

Adja magát a kérdés: ha a delfinek az intelligenciájukat nem arra használták, hogy felhőkarcolókat építsenek, és számítógépet fejlesszenek ki, akkor mire? Csak egyszerűen élnek bele a világba vagy tényleg tanulhatunk tőlük valami értékeset?

Ha nem is lehetséges az állatok viselkedését emberi mértékkel mérni, olyan sok féktelen örömöt és spontaneitást látok a delfinekben, akikkel itt Biminin találkozom. Elképzelek magamnak egy víz fölötti világot, ahol az emberek, amit korábban munkának neveztek csak játéknak tekintik. Az öröm játékának, hogy kifejezzék önmagukat, megajándékozzák egymást.

Ha ezt a cikket ideáig elolvastad, valószínűleg vagy fantasztának tartasz engem, vagy egészen pontosan tudod, hogy milyen küldetésről írok.

Az első esetben még azt szeretném mondani neked, hogy megértelek. Én is sokáig lehetetlennek tartottam, hogy egyedül és kizárólag arra születtem, hogy örömöt éljek át és örömöt osszak meg. De néhány éve meggyőzött engem az élet arról, hogy sosem tudok eleget ahhoz, hogy a pesszimizmus luxusát megengedhessem magamnak.

Amennyiben a második igaz rád, szeretnék odakiáltani neked, nagyszerű, hogy ismered a küldetésedet. Maradj hű hozzá, akkor is, ha egyszer majd több kérdést tesz fel, mint amennyi választ ad. Semmi nem szebb, mint egy olyan ember, aki megtalálta a saját dalát, s ezt megosztja a világgal.

Fordította: Vénusz

Forrás:http://www.lifetrust.info/news/was-wir-von-delfinen-uber-unsere-arbeit-lernen-konnen.html

Ha a küldetésed keresed, vagy megvalósítanád, mert ráébredtél mi az, itt találsz segítséget Veittól.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.